A fotózás nekem már sok éve tartó nagy szerelem, még általános iskolás koromban ragadtam először kamerát és azóta jószerével le sem tettem azt. Ennek ellenére az elmúlt pár hónapban egy teljesen új arcát ismerhettem meg. Már régóta kacérkodtam a gondolattal, hogy kipróbáljam a filmre való fotózást. Ez egészen az idei nyár végéig csak egy kósza gondolat maradt. Augusztus végen azonban sikerült beszereznem egy Zenit 12xp-t.
Ez egy régi orosz kamera és leginkább egy idős hölgyhöz tudnám hasonlítani. Karakteres és van stílusa emellett nem egy rohanógép. Fókuszálni csak manuálisan lehet vele, réven nem egy mai gép és igazság szerint elektronika sincs benne a két ledből álló fénymérőn kívül. Szerintem viszont épp ez ennek a szerkezetnek a csodája. Egy olyan komplex folyamatot lat el bármilyen elektronika nélkül, amit a mai kamerák, kábelek és különböző chipek tömkelegével valósítanak meg. Ami pedig eredetet és korát illeti, nem sokat tudtam kideríteni, de a gép alján tálalható “made in USSR” felirat szerintem már önmagában is sokat mond. De ezzel a cikkel nem is az volt célom, hogy egy régi orosz fényképezőgép (egyébként rettentően érdekes) paramétereit ecseteljem, hanem hogy egy számomra teljesen új formátumon való fotózásról osszam meg a benyomásaimat kezdve azzal, hogy miben is különbözik a digitális fotózásról.
Az első nagy és egyébként elég nyilvánvaló különbség, hogy ilyenkor nem egy több ezer fotót eltároló memóriakártyára tudjuk rögzíteni képeinket, hanem egy jó esetben is csak 36 kockát rögzítő filmtekercsre. Ebből pedig az következik, hogy sokkal meggondoltabb fotózásra sarkall a kamera. Az én esetemben ez egy kicsit érdekes módon valósult meg. Úgy igazán először egy görögországi utazás során estem neki a zenitem használatának és egyrészt megkönnyebbültem, mert végre nem kellett annyi fotós felszerelést magammal hurcibálnom, másrészt pedig meg is lepődtem, mert az “idős hölgy” hatására teljesen megváltozott a módja annak, ahogy fényképezek. Digitális fotózásban nálam a tájképezés és az utazó fotózás a nagy kedvenc. Viszont amikor új helyre megyek, hajlamos vagyok neten előre kinézni a bejáratott helyszíneket, amiket más fotósok is preferálnak. Ezzel az a baj, hogy bár rettentő praktikus, de valamilyen szinten az eredetiség rovására is megy, hiszen egy másik képet használok alapul az enyémhez. Ami viszont nagy változás volt a digitális gépemhez képest, hogy ez egy sokkal kisebb szerkezet és így szinte az utazás elejétől a végéig a nyakamban lógott, így pedig olyan dolgokat is fényképezhettem, amihez egyébként biztosan nem vettem volna elő a nagy digitális kamerámat. Azóta az elmúlt hetekben pedig még a street fotózáshoz is megjött a kedvem és több-kevesebb sikerrel nekiálltam fotózni az utca emberét itthon, Budapesten.
A másik dolog, amiben a film erősen elüt a digitális fényképezéstől az, hogy sokkal inkább rákényszeríti a fotóst arra, hogy használja a fejét is egy kép elkészítésénél. Én bár mindig fix objektívekkel fényképezek, de a filmes korszakban ezek a lencsék, ha lehet még elterjedtebbek voltak. Így többnyire egy ilyen objektív járt a régi filmes masinákhoz. Ennek az előnye az, hogy a komponáláskor nem hagyatkozhat az ember arra, hogy ráközelít a képre, hanem bizony a lábát kell használnia, ami segíti a kreatív gondolkodást. Ezen kívül pedig vissza sem tudjuk nézni a fotóinkat, ami szintén jobban átgondolt alkotásra sarkallja a fotóst.
De még a fentebb felsorolt pozitívumok ellenére sem jutottunk még el a fő okhoz, amiért megkedveltem a filmes fényképezést. Ez a dolog pedig nem más, mint a hangulata. Egyszerűen még a hétköznapibb képek láttán is hatalmas izgalmat érzek, amikor megjelennek a negatívon.. Ennek az az oka, hogy ilyenkor maga a beállítások eltalálása és a negatív előhívása is olyan folyamat, ami során rengeteg dolog romolhat el. Amikor a hívás végén kihúzom a negatívot a víz alól és látható képek jelennek meg rajta, az már önmagában egy olyan CSODA, amiért megéri a sok körülményeskedés! 🙂
E mellett pedig azt hiszem én magam is egy meglehetősen „lassú” ember vagyok és így a fotózásnak egy ilyen nyugodt és lassúcska formája sokkal jobban illik a temperamentumomhoz. Hogy munkákhoz használnám e a filmes gépemet? Szinte biztos, hogy nem. Egyszerűen nem véletlenül fotózik ma százból kilencven kilenc fényképész digitális kamerával. Sokkal jobb az alkalmazkodó képességük a különböző fényviszonyokhoz, gyorsabbak, élesebbek, és még ezer és egy dolog miatt praktikusabbak a digitális gépek… – de azért a filmre készült fotóknak van egy olyan kisugárzása, amit nem igazán lehet reprodukálni más technikával.
Éppen ezért folytatni fogom ennek a formátumnak a használatát, ha kíváncsiak vagytok az így született fotókra, ezen az oldalon napi rendszerességgel osztom meg filmes képeimet. Ha esetleg neked is megjött a kedved a filmre való fényképezéshez és van kérdésed, ragadj klaviatúrát és ne kímélj! Szívesen segítek, ha tudok.
[modula id=”668″]