Avagy friss élmények, zene és inspiráció egy csipetnyi irodalmi analfabetizmussal fűszerezve..
Az utóbbi sajnos nem vicc volt. Ennek az írásnak is már vagy harmadjára durálom neki magam. Mindig belekezdek, leírok pár bekezdést, majd végigolvasom és csalódottan kitörlöm a leírtakat. Nem arról van szó, hogy nem lenne miről mesélnem, egyszerűen csak az utóbbi időben nagyon megszerettem ezt az ágát a fényképezésnek és valahogy sosem érzem úgy, hogy eleget teszek a témának. Ez azt hiszem, olyan lehet, mint amikor egy közeli barátunkat kell leírnunk valakinek egy távolabbi ismerőssel szemben. Az ismerősről rövid gondolkodás után a nyelvünk hegyén terem pár szó.. „igen, igen, kedves, figyelmes lány, szereti a romantikus könyveket, s a többi.” Ellenben ha valaki olyat kell jellemeznünk, aki közelebb áll hozzánk, máris sokkal nehezebb a feladat. Minden esetre azért megpróbálkozom vele.
Zene füleimnek
A zene, mint olyan mindig is nagyon közel állt hozzám. Talán tizenkét éves lehettem, amikor megkaptam az első mp3 lejátszómat, amit a szüleim meg is töltöttek Mick Jagger és Demjén Ferenc csodálatos melódiáival. Ami így elsőre elég furcsa párosításnak tűnhet, ami véleményem szerint arra a fő okra vezethető vissza, hogy ez tényleg egy irtó fura párosítás. De sebaj, az mp3 lejátszó megmaradt, ahogy a zene iránti szeretetem is.
Hogyan tovább?
Ezen kívül van egy másik nagy szerelmem is, ami ha lehet még közelebb áll, hozzám. Ez pedig nem más, mint a fényképezés. Valahogy van abban valami csoda, amikor az ember a semmiből alkot egy képet, ami elgondolkodtat, gyönyörködtet, mesél neked… Innen pedig már csak egy lépés volt az, hogy nemrégiben: Egy meg egy az kettő alapon úgy döntöttem adok egy esélyt a koncert fényképezésnek is. Na de hogyan?
Levelek, rengeteg, ami azt illeti. Persze számtalan zenekar volt, akik el se olvasták, amit írtam nekik. De az ellenkező estre is majd ennyi példa volt. Amiből szerintem azt lehet leszűrni, és itt most nem csak a koncertfotózásra célzok, hanem az élet szinte bármely területére, hogy az emberek alapjába véve iszonyú kedvesek és jóindulatúak! És ha van valamilyen nagy álmod, gondolatod, valami, amit mindig is ki szerettél volna próbálni. Igen neked, kedves Olvasó! Sokszor nem kell mást tenned csak kérni.
Érzelmek
Mi is a különleges a koncert fotózásban? Erre a kérdésre azt hiszem mindenki, aki csinálta már más választ adna. Nekem az érzelmek. Szerintem kevés szebb dolog van, mint amikor valaki igazán erős, tiszta érzelmeket tud lencsevégre kapni. Ez mindig egy olyan erős hangulatot ad át a nézőnek, már már olyan, mint ha ő is ott lenne. Koncertek alatt pedig a szóban forgó érzések olyan filter nélkül sugároznak az előadókból és a közönségből, ami szerintem párját ritkítja. De talán részben ezért is szeretnek az emberek ilyen előadásokra járni. Lehet, hogy ugyanezeket a számokat meg lehet hallgatni cd-ről is. De abban nincs meg az az érzés, az az atmoszféra, az pici kis csoda.
Pár unalmas technikai részlet a cikk margójára
Mind e mellett koncerteket fényképezni nem egyszerű dolog. Tekintve hogy mozgást fényképezünk az esetek többségében, kötve vagyunk a gyors záridőkhöz. A fények pedig egyik másodpercről a másikra változnak, úgyhogy én többnyire beállítom az auto iso-t 3200-as limittel és reménykedek a legjobbakban. Ami az objektíveket illeti a legjobb választás szerintem egy fix lencse, ami jó sok fényt ereszt be nálam a favorit többnyire a niftyfifty avagy az 50mm-es fix (cropos vázon). Viszont ami a nehézség az egész folyamatban az az egyik hatalmas szépsége is.
Hiszen gondoljunk csak bele. Lehet, hogy néha picit sötét van, és időnként olyan fényviszonyok vannak a színpadon, hogy egyszerűen nincs az a mennyiségű utómunka, amivel vállalható képet varázsolnánk belőle. Hiába exponáltunk helyesen. Viszont, ha egy kicsit lusta hozzáállással tekintünk a dolgokra ez az a ritka fajtája a fényképezésnek, amikor van egy külön ember, akinek csak az a feladata, hogy olyan szögbe állítsa a fényeket, ami ténylegesen jól néz ki, és érdekes fénybe helyezi a művészt, ha úgy tetszik.
Inspiráció
Felmerülhet a kérdés, hogy, na de ez miért is éri meg? Sok a munka vele, Magyarországon nincs is rá olyan hatalmas a kereslet, na meg általánosságban elmondható, hogy egy olyan szféra, amibe nagyon nehéz bekerülni. Nekem a válasz az inspiráció. Kevés más olyan területe van a fényképezésnek, ami ennyire tud motiválni az alkotásra. Az, hogy egy koncertről hazaértek 11-12 környékén, és kapásból nekiállok képeket válogatni. Nem azért mert nem érne rá másnap reggelig, hanem mert kíváncsi vagyok rá, milyen fotók születtek aznap és amúgy se tudnék elaludni, amíg nem böngésztem végig az őszeset. Ez az érzés nekem bármi nehézséget megér.
